Tipikus Nagycsaládos szülők vagyunk? Dehogy! 1. rész

Nagycsaládos szülők prototípusai

Őszintén szólva: fogalmam sincs, hogy lettünk hirtelen, hipp-hopp 4 év alatt nagycsaládos szülők. Tényleg nem tudom. Hiszen egyáltalán nem vagyunk azok a tipikus négy gyerekes szülők. De azért ezzel a válasszal pszichológusként nyilván nem lehetek elégedett. Ezért megkapargattam kicsit, hogy is vagyok ezzel.

Azonnal oldódó nagycsaládos izgalmak

Jó, kérdezd meg te is, mint mindenki más, hogy:

– de akkor hogy a fenébe lett négy gyereketek? Nem ismeritek a védekezési módszereket?

Őszintén szólva: fogalmam sincs, hogy lettünk hirtelen, hipp-hopp 4 év alatt nagycsaládosok. Tényleg nem tudom. Egyszerűen csak megtörtént. Mint, mikor elengeded a majrévasat a feketeluk nevű csúszda tetején. Ahogy ezerrel zúgsz le a tök sötét, zárt csőben, nos, akkor már nem sokat gondolkozol azon, hogy miért csináltad. Inkább csak az jár a fejedben, hogyan fogod túlélni ezt az egészet.

De hadd nyugtassalak meg: pontosan ismerjük a védekezési módszereket és egyik gyerek se csúszott be. Még a szőke sem, aki szegény annyit hallotta, hogy bizonyára a postástól van, hogy végül elkezdett bebarnulni hála Istennek. Szerinted nem rém durva poén a gyerek füle hallatára kábé lekurvázni az anyját és megkérdőjelezni, hogy az apja-e az igazi apja? Nem akarok ujjal mutogatni a gyerekkori traumák okozóira, de azért ez mégiscsak érzéketlenség.

Tehát, visszatérve a nagycsaládos elképzeléseinkhez: nekem konkrétan semmiféle elképzelésem nem volt arról, milyen családi életet fogunk élni, hány gyerekünk lesz és hasonlók. Eléggé paráztam is attól, hogy semmiféle jövőképem nincs magamról és bármiféle gyerekről. Amit tovább rontott az is, hogy a első terhesség alatt egyszer azt álmodtam, hogy a saját kutyánk kölykét hoztam a világra. Persze, mondhatnám erre a klasszikust a betépett Lewis Carrol-tól.

„Ha nem tudod hová mész, oda bármilyen úton eljuthatsz.”

Lényeg a lényeg: túl sok elvárásom nem volt, így a négy gyerek éppen olyan normális döntésnek tűnt, mint a kettő vagy a három.

A 4 gyerek nem lineárisan egyesével növekvő tendencia

Csak abba nem gondoltam bele, hogy három és négy között van egy olyan durva váltás, ami totál felborítja a konvencionális életed. Három gyerekkel, ha bemész egy mekibe, boltba vagy játszótérre, akkor nem néznek rád úgy, mintha egy idegen bolygó kreatúrája lennél, ellentétben a néggyel.

Nálunk a köszönés után az első kérdés rendre az, hogy:

– mind a sajátod?

Nem, kettőt itt találtam a bejáratnál. Haha.

A negyediknél vennünk kellett egy csapatszállító autót, mert egy normál személygépjárműbe nem fér be egy hatfős család. Ezt előre nem gondoltam végig. Mint, ahogy egy sor egyéb dolgot sem.

Egyébként, ha belegondoltunk volna, akkor nem vágunk bele, ez teljesen biztos. Érted, imádom őket, imádom mindet, nekem vannak a legjobb fej gyerekeim a világon. De azért nem ártott volna előre belegondolni, milyen lesz például a mekiben elmenni velük kakilni. 

Mondom a szitut, ez a kedvencem, mikor nagycsaládos-riogatást tartok, mindig bedobom. Egyik délután éppen hozom el őket az oviból, apjuk szolgálatban, a francnak van kedve az esti vacsinak nevezett őrülethez és takarításhoz. Mondom, elviszem őket a mekibe, bevállalós vagyok. Négy gyerek ide vagy oda, nem vagyok hajlandó sutba dobni a spontaneitásomat. Spontaneitás nélkül olyan vagyok, mint Batman Joker nélkül.

Kakilni kell, anya – a gyilkos mondat

Szóval, ülünk a legnagyobb örömben, négy happy meal és bódottá, mire a hároméves bejelenti, hogy kakilnia kell.

Paff.

Tudod, a pillanat, amikor a tökéletes boldogság egyetlen másodperc alatt szertefoszlik. Amikor rájuk nézel és realizálod, hogy a rohadt életbe, a legkisebb nem tud még járni, a legnagyobb is csak négyéves. Nem hagyhatod őket egyedül, ergo kaja becsomagol és mindenki vonul együtt a vécére.

Benyomulunk hát a mozgássérült klotyóba, hogy legalább egyben tartsam a csapatot. A kaját leteszem a mosdóra, fél kézzel megágyazom a fajanszot papírral a háromévesnek. Másik karomon az egyévest egyensúlyozom, aztán rájövök, hogy muszáj lesz letennem a földre, hiszen rá kell ültetnem a háromévest a deszkára. Nekitámasztom az egyévest az ajtónak, megkérem a két- és a négyévest, hogy támasszák meg. Ráemelem a háromévest a deszkára. Az összes papír lerepül persze, amit előtte nagy gondosan ráterítettem a deszkára.

Lépnék az egyéveshez, de fogjál anya, különben beleesek, mondja a hároméves egy árva gyerek arckifejezéssel, kölyökkutya szemekkel. Oké, tartom. Egyensúlyoz a közvécén. De ami ennél is rosszabb, az, hogy az egyéves négykézláb elindult a közvécé padlóján, mert a másik kettő persze nem tudta megtámasztani. A Teremtőhöz fohászkodom, hiszen ezekben  a pillanatokban szerzik meg a gyerekeim a védettséget a szifilisszel, a kankóval, meg az összes többivel szemben, úgy tűnik.

De hogy jutottam a nagycsaládos propagandától a kankóig? Szóval, a húszmilliós kérdés:

 – tényleg, Dóra, miért van négy gyereketek?

Itt vége az első résznek. A második rész hamarosan érkezik.

Ez jó volt! Megosztom, hogy minél többen olvashassák 🙂

Tudnád lájkolni, megosztani? Oltári nagy segítség lenne:)

Facebook hozzászólás